Aki megijed
Aki megijed, az szinte minden esetben kiesik a saját idejéből. Ezt úgy lehet a legkönnyebben szemléltetni, hogy elképzelünk egy futószalagot, amin egy pohár víz utazik.
Amikor a pohár útjába egy láthatatlan akadály (üveglap) kerül, azonnal kilöttyen a tartalma, és kiszámíthatatlanul kezd oldalra csúszkálni. Le is eshet a szalagról.
Ők, akik egy láthatatlan valami miatt megijednek, rövid időre elveszítik a talajt, és amíg azzal vannak elfoglalva, hogy kiderítsék az ijedtség okát, addig a valóság eseményei teljesen kiesnek a látókörükből.
Ez a jelenség minden életkorban kialakulhat, de sokan születésüktől fogva ijedősek.
A környezetük legtöbbször idegbajosként aposztrofálja őket, és sokszor köznevetség tárgyai.
Sok kiborulós ember jól leplezi az ijedtségét, egy darabig, de ha elfogyott az energia, akkor jön a kiborulás. Valahogy úgy, hogy minden nap van egy „utolsó csepp”. Jelentéktelen dolgok akkora feszültséget szabadítanak el, hogy a környezet abnormálisnak, kórosnak, betegesnek tartja a reakcióikat. Pedig csak nagyon érzékenyek.
Az ijedős emberek mindent elkövetnek azért, hogy elkerüljék a kellemetlen helyzeteket, így állandó, éles figyelemmel élnek. Minden hatásra hevesebben reagálnak, mint a higgadtabbak, emiatt lényegesen jobban elfáradnak a nap végére, ha átlagos ingergazdagságú környezetben élnek. Néha a sors ezt nem adja meg nekik, a rájuk nehezedő nyomás egyre nő, és van úgy, hogy megoldhatatlanná válik a hétköznapi élet is.
Hogy mi az oka ennek a jelenségnek?
Az, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogyan azt elvárnánk tőlük. Persze a dolgokat az egy kicsit sem érdekli, hogy mi, emberek elvárásokat támasztunk velük szemben. Sokszor, ahogyan ez az írás is mutatja, egy sor olyan tulajdonságot társítunk hozzájuk, ami nem is indokolt.
Például: …annyira izgulok a vizsgám miatt. Nagyon félek a vizsgától… Szeretem ezt a vizsgát, már nagyon várom… Csak ezen a vizsgán lennék túl!
Egy rendes tanuló minden vizsgára jól felkészül, bízik a tanár korrektségében, és tehetségének, szorgalmának megfelelően kiérdemelt eredménnyel távozik. Minek ide érzelem?
(Ha ismersz olyan embert, aki tényleg érzelemmentesen vizsgázik, írj róla néhány sort, mintegy ismeretterjesztő jelleggel!)
Keveseknek adatik meg, hogy teljes harmóniában éljenek…
Ha a közvetlen környezet elfogadja a viselkedésüket, és biztosítja nekik a megfelelően sok pihenést, továbbá lecsökkentjük a napi stresszt, valamint türelmesen megvárjuk, amíg a kiborulások, hangulatváltozások spontán módon elmúlnak, akkor elkerülhetők a komolyabb lelki sérülések. Ha elfogadjuk azt, hogy a viselkedésük normális alkotóeleme az ijedősség, akkor nem törekszenek ezek elleplezésére. Kevesebb energiát fordítanak a kompenzálásra, így több energiájuk marad, és lényegesen lágyabb életet élhetnek.
Nem őrlődnek tovább az önértékelés mindennapi malmában, elfogadják, hogy ők ilyenek, így normálisak, és így is nagyon szerethetőek. Ahogyan szinkronba kerülnek a külvilág visszajelzéseivel a belső elvárások, az ijedősség is alábbhagy. Eltűnik a láthatatlan akadály, vagy legalábbis kezelhetőbbé válik.
Hogy ezt miért most illesztem be a blogba, amikor már vagy 2 éve megírtam?
Mert arra is fel akarom hívni a figyelmet, hogy kivétel nélkül szinte mind kerülhetünk ebbe a helyzetbe. A leginkább akkor, amikor „nem úgy mennek” a dolgok…
Ez a helyzet sokban hasonlít egy betegséghez – és mivel ez az oldal első sorban azoknak készült, akik megoldást keresnek – ezért elég időt kell adni, hagyni, hogy nyomtalanul elmúljon!
Felesleges a dolgok siettetése, mások feladatainak a szükségtelen átvétele, a kapkodás, és az önváddal vegyes frusztráció. Ezek inkább mélyítik az árkot, mintsem a kilábalást segítenék.
Egyben ez azt is jelenti, hogy mindaddig fogunk a saját gödrünkben ücsörögni, amíg meg nem értjük, hogy ez semmi más, csak ücsörgés…
– Ja, hogy válság, meg politika, meg pénz? Most ez van. Máskor meg más. Nem mindegy?
.
