Öngyilkos leszek

Péter, 2010. ápr. 28. - 17:01

Saját felmérésem szerint a népesség fele életében legalább egyszer eljut oda, hogy mindennél jobbnak látja azt, hogy öngyilkos legyen.

Az ide vezető okok kívülről nézve teljesen jól kezelhetőnek tűnnek, de…
De egyáltalán nem azok, éppen emiatt roppanhat össze a világ.

Néhány kiváltó tényező:

Adósság
Munkahely elveszítése
Szerető társ elveszítése
Kilátástalanná vált jövőkép
Világnézeti összeomlás
Amikor az önmagadról alkotott kép drámaian különbözik a külvilág visszajelzéseitől vagy elvárásaitól

Hogy a talaj mennyire megy ki a lábad alól, az csak rád jellemző! Emiatt értelmetlen összehasonlítgatni mások helyzetével, gondjaival. Az a célom, hogy mutassak valamit, amire talán még nem is gondoltál.

Kezdő néptáncoktatóként azt kellett megtanítanom a gyerekeknek, hogy a testük hogyan működik, és mit jelent a tudatos irányítása. Öt csoportra osztottam őket, és arra kértem mindenkit, hogy válasszon tetszése szerint, hová akar állni. Ekkor még semmit sem tudtak a feladatokról.

Az első csoportnak bekötöttem a szemét, ők nem láttak.
A másodikban nem hallottak.
A harmadikban nem beszélhettek.
A negyedikben nem láttak, nem hallottak, és nem is beszélhettek.
Az ötödikben nem mozoghattak, csak feküdtek tehetetlenül, de a többi képességük megmaradt.

Azt a feladatot kapták, hogy el kell jutniuk a tornaterem közepétől a bejáratig, akkor visszaváltozhatnak önmagukká.

Akik semmit sem láttak, azok lassan tapogatózva, de kijutottak.
A némák rohantak leggyorsabban megszabadulni minden áron.
Aki nem hallottak, azok a feladatot sem hallották, de utánozták a többieket, és ők is kijutottak.
Akik semmiről nem tudtak, azok békésen álldogáltak egy darabig.
Akik nem mozoghattak, azok először hernyózó mozgással próbáltak haladni, de rájuk szóltam, hogy ne mocorogjanak, így elértem a kísérletező kezdő pedagógusok rémálmát, a legörbülő szájú kisgyerekeket.

Az első megbeszélés után szinte mindenki kíváncsi volt a többi képesség-vesztéses állapot átélésére, mert annyira színesen mesélték az élményeiket, hogy egymást tüzelték fel! Úgyhogy el is ment az a foglalkozás ezzel. Mindenki volt süket, vak, néma, béna. Elmondásuk szerint a tehetetlenség volt a legrosszabb, amit átélhettek. A végén persze röhögőgörcs lett a fekvő és hülyeségeket ordibálók látványa miatt: „… valaki mentsen meg, soha többé nem hazudok anyámnak…S.O.S. valaki! Minden vagyonom a megmentőmé, ötödik cés vagyok! … Segítsetek, megírom a matekleckéteket holnapra! … Vigyetek az ajtóhoz, nem böfögök többé óra közben! … Sanyííí! Ha azt akarod, hogy szeresselek, azonnal gyere ide! …”

Megmenekültem, bár ha valaki benyit, miközben az első sorozatban voltunk, nekem annyi! Őrült káosz, síró gyerekek a földön, bekötött fejűek ácsorognak középen, egyesek pedig a falat tapogatják, mások rohannak az ajtóhoz, és feltépve azt, hangos HURRÁ, ÉLEK-et ordibálnak…

A kísérlet lényegét én is csak évek múlva értettem meg.

A gyerekek sokkal toleránsabbak lettek a csökkent képességűekkel, valamint egészen máshogy, értően látták a saját testüket-lelküket – én csak ezt terveztem.

7 évig tanítottam ezek után a gyerekeket, és a döbbenet akkor jött, amikor egy-egy mélyebb beszélgetés során elmesélték életük (felnőtt szemmel nevetségesen egyszerű) kríziseit.
A történetek nagyon érdekesek, de fontosabb, hogy mennyi erőt tudtak meríteni abból a helyzetből, amit akkor, bénán éltek át.

Ott feküdtek a földön, és látták, hogy a többiek kislisszolnak a teremből. Még a „vakok” is kibotorkáltak. Látták azokat is, akik nem tudtak semmiről, csak álltak össze-vissza bekötött fejjel (csak így tudtam elérni, hogy mindenüket elfedjem), és nem reagáltak semmire. Ez volt a legriasztóbb! Látni másokat lehetőségek nélkül, passzívan, csak lenni. Mint az élő halottak…
Senki sem akart – ahogy fogalmaztak – dilinyóssá válni. Ezért találták ki a földön fekve, hogy poénos dolgokat kiabálnak, hátha valaki a segítségükre siet.
Még bénának is jobb volt lenni, mint elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal!

Annak ellenére, hogy megtiltottam a segítést, egy idő után fellázadtak a megszabadultak, és berohangáltak a többiekért, hős megmentőként kiszabadították a bénákat és a botorkálókat, meg az élő halottakat is.
Lehetetlen volt megállítanom a folyamatot, mindenki át akarta élni a segítségnyújtást és a segítség elfogadását is.

Ezekre az élményekre sokszor hivatkoztak a gyerekek, ha furcsaságokkal találkoztak az életben. Gyermeki észjárással csak nehezen érthető dolgokat ők pillanatok alatt átláttak, és kezelhetővé tettek. A családi konfliktusaikat, iskolai élményeiket egymás között megbeszélve gyorsan túltették magukat a nehézségeken, egy nyelvet beszéltek. Ezek után nekem nagyon könnyű dolgom volt az egyébként megoldhatatlannak tűnő feladatoknál, mert a lelküket jól előkészítette a játék. Bonyolultabb térformák eltáncolása, koreográfiai elemek megvalósítása, tematikus táncok megjelenítése sem okozott gondot. Egy idő után sehogyan sem tudtam őket „megforgatni”.
Bezzeg ők engem!

Most azt kellene tőled kérnem, hogy: