...pokolra kell annak menni...
Mesébe illően úgy is kezdhetném, hogy „volt egyszer egy nagyképű, okoskodó, öntelt ember...” – na ez voltam én. Minden az én jókedvemet szolgálta, úgy történtek a dolgok, ahogy nekem tetszett, miközben nem láttam a feleségem minden este könnyes szemét.
Na, jó láttam, de nem vettem észre, hogy igaziból sír.
- Á, csak csinálja nekem itt a fesztivált, hogy „nem lesz ez így jó, túlnőnek rajtunk a hiteleink, és vége mindennek...”
Ment is ez a sírás-rívás vagy öt évig, amíg be nem telt a pohár. Én őrá fogtam a dolgot, ő meg énrám. Annyira jól ment ez a mutogatósdi, hogy mást se csináltunk egész nap. Végül mindketten utáltunk haza menni, otthon lenni, mert úgyis csak a veszekedés vár...
Na egy randa napon, reggel 8 körül megérett a gondolat: nem megy ez így együtt nekünk, hiába az elmúlt 15 év... Nosza hamar fussunk szét, én jobbra, te balra, de azért pár szót még váltottunk. Kiderült például, hogy amíg én vígan éltem, a családunk anyagi alapja már nem omladozott a megroppanás után, hanem a csőd kellős közepében van. Juli ért a pénzügyekhez, így pikk-pakk bebizonyította ezt - mondjuk ehhez az is kellett, hogy egyszer az életben végighallgassam az egész mondókáját, és ne szakítsam félbe azzal, hogy „mit vészmadárkodsz itt nekem, kihoztam én már mélyebb gödörből is az életünket”! Na szó szót követett, és megértettem, hogy én ide nem kellek. Aki ezt az érzést ismeri, az nem kérdezi, hogy jó volt-e akkor nekem...
Kisebb séta hajnalig a várost róva, miközben az zakatol a fejben, hogy „velem ez nem történhet meg!”, hát utólag nézve: mókás lehettem. Fel is tűnt páraknak, és siettek jó tanácsot adni, hogy ez természetes, és van megoldás, csak szeretet kell (nem volt...), a többi megoldódik.
Egy igazi szalmaszál viszont volt: fogadj el minden segítséget! Megtettem, bátor voltam remegő térdekkel, és láss csodát: tényleg megoldódott, de hogy!
Úgy jártam, mint a dudás, aki pokolra ment, elhagyta a kitaposott ösvényt, mert igazán újat akart, de ahhoz a tudatlanságon át vezet az út...
.
