Hogyan tesz boldoggá a Reiki?

Baráti beszélgetéseim során rendszeres téma az, hogy mi azért nagyon rossz gyerekek voltunk.
Ez annyira így van, hogy a mai családvédelmi irányelvek szerint a korosztályunk 60-80%-a nevelési tanácsadói segítségre szorulna, ha most lenne gyerek.

A 9-14 évesen elkövetett bolti és családon belüli lopások, szándékos rongálás, kirekesztés, ellehetetlenítés, közveszély okozása, tűzveszéllyel való fenyegetés, elbújás és szökés, felügyelet nélküli tartózkodás veszélyes területen, illetéktelen tartózkodás védett területen, folytatólagosan elkövetett ferdítés és az igazság elhallgatása, dohányzás, alkohol fogyasztás és állatkínzás ma a legrosszabb, amit egy gyerek elkövethet.

A ma már felnőtt férfiak az előbbi felsorolás zömét maguk is elkövették gyerekkorukban.

Hogyan tud egy apa gyermeket nevelni, ha maga is részt vett elítélendő cselekedetekben? Természetesen akkor, régen a legnagyobb titokban, maximális büntetésként pár nap szobafogsággal megúszva a dolgot.

Tovább gondolva ezt, a mai 35-45 éves generáció apjai a II. világháború előtt, vagy közvetlenül utána születtek. Egy fiúnak ez minden, csak nem a békés játszadozás időszaka. Tele igazi borzalmakkal, keserű tapasztalatokkal, rettenetes élményekkel, életen át hordozott testi-lelki sebekkel.

Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a háború végén születettek apjai érintettek voltak mind a két világháborúban. A mai elvárásokhoz képest teljesen torz értékrenddel, morálisan és pszichésen szinte értelmezhetetlen megnyilvánulásokkal. Csak kevesen élnek már közülük.

Szó szerint neveletlen, vagy legfeljebb büntetéssel fegyelmezett férfi-generációk sorakoznak egymás mögött.

Mi ennek a következménye?

Az egyik, hogy a férfiak megtanulták maguktól eltolni a felelősséget:

• Parancsot hajtottam végre
• Mindenki így csinálja
• Ezt tanácsolták nálam okosabb emberek
• Nekem soha, senki nem segített

Mit éltek meg ezzel szemben a nők?

Sok-sok toleranciát láttak és tanultak, miközben megundorodtak és eltávolodtak azoktól, akiket szeretniük kellett volna. A durvaságot és az esztelen pusztítást ellensúlyozták a türelemmel, és a belső erő növelésével. Az életben maradni minden áron, valamint a gondoskodni gyerekről, sebesültről, idősről egyaránt minden körülmények között. Ez jutott nekik. Az elveszített férjek és fiúk után is talpon maradni, nem kétségbe esni, tisztességesnek lenni, és megtalálni a boldogságot, még akkor is, ha ez szinte lehetetlen!

Így alakul ki a precíz koreográfia:
A férfi először lesi a nő kívánságát, majd boldogan hátradől, és várja a dicséreteket.
A dicséret elmarad, helyette újabb kívánságok jönnek, később elvárások, sőt követelések.
Ezen a ponton ketté válik a férfi viselkedés-modell. Az egyik megalázza a nőt sorozatos piszkálódásával, aránytalanul túlzásba vitt kompenzálással, miközben teljesen elfojtja a kisebbségi érzését, és nem veszi figyelembe a továbbiakban sem a kritikáit, sem a nő kéréseit.
Ez alól kivétel a kis hazug játszmák egy része, amikor az önző én eléri a célját, mindegy milyen áron, akár azon is, hogy igazat ad a nőnek. Egy napig.
A másik férfi megpróbálja felvenni a ritmust, de bizonyos fáziskésés mindig lesz, ami erős frusztrációt okoz. Sose tud elég humoros, laza, precíz, bölcs lenni egyszerre.
A végeredmény mindkét esetben ugyanaz: a nő felelősségre vonja a férfit, míg a férfi rendre kifogásokkal él, és mindent hárít. A boldogulása útjában egyértelműen a nőt látja, mint minden nyűgös dolog forrását.

Az együttélés köteléke gúzsba köti mindkettőjüket, egy idő után már nem is beszélnek fontos dolgokról egymással. Így éri el a férfi, hogy szüntelenül az orrára koppintsanak, a nő pedig megérkezik a „minden baj a tehetetlen férfiak miatt van” állapotba.

Elkezdődik a kifelé kacsintgatás, a kölcsönös hülyének-nézés, és a saját sebek nyalogatása.

A képet színesítik a közösen nevelt gyerekek, nagyszülői hatások (anyós-jelenség), kulturális és tanulmányi különbségek.

Érthetetlen módon a férfiakra egy idő után lehetetlen szép szóval hatni. A nő hiába próbálkozik rafinált praktikákkal, azok semmilyen eredményt sem hoznak. A makacs, önfejű, ostoba, szűklátókörű, begyepesedett, maradi, kárörvendő férfi minden hatásnak ellenáll, és képtelen az együttműködésre.

Gyakran elhangzik a nők szájból, hogy „pedig olyan szépen élhetnénk, ha…”!

Létezik egy jelenség, ami a bevezető gondolathoz kapcsolódik. A férfiak tömegesen soha sem kaptak pozitív megerősítést, elismerést, bátorítást képességeik kibontakoztatására.
Leszabályozást, szigorú büntetést, lelki terrort, verést, eltiltást, megszégyenítést annál inkább.

Mi az, amit egy ember a leggyorsabban megtanul: hogyan kerülje el a büntetést.
Itt a lényeg, ami megmagyarázza a süket füleket, a tehetetlenséget és a passzivitást.

• Kitől kapott a kisfiú verést? A nagyobbat és fájót az apjától
• Kitől kapott iskolai megszégyenítést? Az igazgatótól
• Kitől kapott szigorú parancsot, megsemmisítő megalázást? Katonai parancsnokától
• Kitől rettegett, hogy valamit elszúr? A felettes munkatársától, főnökétől
• Kitől fél, ha szabálytalankodik? A rendőrtől, ellenőrtől

Meg sem hallja annak a hangját, aki nem 80 kg fölötti férfi. Persze úgy tesz, mintha hallaná a nők hangját is, de ez nem jelenti azt, hogy meg is érti a mondanivalót. Nem azért, mert ostoba, hanem azért, mert nem tudja komolyan venni a megfélemlítésnél árnyaltabb visszajelzéseket. Inkább figyelmen kívül hagyja. Ezzel az eljárással energiát spórol, a következményeket pedig rutinosan kezeli. Már megszokta a „felületi sérüléseket”…

A férfiakkal nagyon sok gond van. A tanult viselkedésmódokat nagyon nehéz kiigazítani, de segítséggel lehetséges. A felelősség ezért megmarad a férfiak vállán.

Mind többet hallani arról, hogy nincs igazán jó magyar férfi modell.

• Akire lehet számítani,
• akire büszkék lehetünk,
• aki biztonságot ad,
• aki hűséges társ,
• aki példás apa, nagyapa.

Varázsütésre változik meg a helyzet? Spontán magától mindenki feleszmél, és gőzerővel elkezd önmagán dolgozni, hogy jobbá váljon? Kinek fontos egyáltalán a férfiak lelki világa?
Lehet ezt a problémát intézményesen kezelni? Aki tökéletesnek látja önmagát, azt hogyan érintheti a felismerés, miszerint annyira azért mégsem tökéletes?

Nekem van egy elméletem, érdekel?

…minden férfi kisfiú korában szedi össze az első félelem élményeit, ami szorosan összefügg az anyukájával. Olyat kell csinálni, ami totális bizonytalansággal tölti el, ennek ellenére sem elkerülhető. Ősi reflex: vissza a mamához! De a mama is „ellök” magától, és ez csak úgy válik feldolgozhatóvá, hogy a kicsi elkezdi meghallani a külvilág hangját is. Most jönnek a bátorítók, és az elfogadók. Az ő szerepük nagyon fontos, mert egy alternatív világot biztosítanak. Nem annyira meghitt és meleg, mint anyu mellett, de érdekes módon simán elviselhető.

Akinek később nem, vagy csak kevéssé lesz nehéz az élete, az gyorsan megtanulja, hogy kitől kell félni. Ha a félelmetes helyzeteket jól felismeri egy fiúgyermek, az már fél siker.
Elkerülni a büntetést minden áron, kimaradni a szidásból, a csoportos büntetésből, ez a valódi cél.

Később a kíváncsiság és a tehetség elnyomja az óvatosságot, és jönnek az újabb „rosszakarók”. Ők mindenben csak a rosszat látják meg, és nem hagyják a gyereket azzal foglalkozni, ami 100%-ban leköti. A huzavona eltart egy darabig, amíg kialakul az egyensúly a tanulásra-házimunkára-ÖRÖMRE töltött idők között…